A bútort készítő mesterembert "Azthalusnak, Asthalgyártónak" nevezik régi forrásaink, a szomszéd népekhez hasonlóan, akik ugyancsak az asztal szó származékával jelölik készítőjét. Kezdetben, még a Képes Krónika királyi ebédlőtermében is az asztal két bakra helyezett lap volt, amelyet étkezés után elraktak, szó szerint "asztalt bontottak" - ez őrződött meg régi magyar kifejezésünkben.

Az asztal, miként Európában, úgy Magyarországon is csak a gótika korszakában kerül a szoba közepére vagy a sarokba két falipad közé, hogy mindenki hozzáférjen. Valójában ekkor válik állandó berendezési tárggyá.

Tárgyi emlékek csak a 15. század végétől maradtak ránk, ezek két csoportra oszthatóak: bölcsős asztalokra és nagyfiókos vagy kamerás asztalokra.

A bölcsős asztalt, készítésének egyik fő központja, Erdély után erdélyi asztalnak is nevezik. A tiroli asztalokhoz hasonlóan, két tömör oldaldeszka között helyezkedik el a bölcső formájú tároló rész, belül pártázatos, oromzatos, festett kiképzéssel, melyhez a négyzetes asztallapot lehúzva lehet hozzáférni.

A másik fajta, a nagyfiókos asztal kettős talapzaton nyugszik, nincs mélyebb tároló része, de lapja ennek is lehúzható. A két asztaltípus térben és időben egymás mellett létezett a középkori Magyarországon.

<< vissza